Varró Dániel-Egy koszorúból

Mind többször már a gond

szívünkben ablakot nyit,
mi kint volt, most beront,

az esti ég ma fogzik,
csont motoszkál az ínyben,

tüdőben szénmonoxid,
sok kis sugár imígyenbujkál,

s az éjen átsüt,
mint fog bök át az ínyen,

mint vér az ingen átüt,
a kinti zaj behangzik,

a benti csend hová tűnt –
a nyár s a tél ma bagzik,

fülünkbe vígadoznak
vidám szomszédi lagzik,

bejön a kinti rossz szag,
a nappal egyre kurtább,

az éjjel egyre hosszabb,
mint csillag fénye bújt át

szerelmed éjszakámon,
most néznem kell a hulltát,

most, oltott mész a fákon,
kívülről száradsz rám már,

kibuggyant vér a számon,
a bent a kintbe átjár,

az ínyt fog üti át,
s a szó gégénkbe hátrál,

akár egy pici rák.